2015. augusztus 28., péntek
Hogyan lettem én dolgozó ember? Első felvonás
A „Hogyan letten én
dolgozó ember?” egy rövidke sorozat lesz arról, amiről a cím is szól, a munka
világáról. Vicces, érdekes, különbséges, mindenféle ide kapcsolódó
történetekkel.
Besétáltam egy olyan
boltba, amiről azt gondoltam, hogy nekem is megfelel és talán én is elég leszek
nekik. Az én hatalmas igényeim azok voltak, hogy ne legyen kaja a boltban, a
hűtőházakat nem bírom, és hogy rendesen tanítsanak be, ne úgy hogy nagyjából, azt
jól van. A boltok elvárása nyilván az angol nyelv ismerete. Mivel olyan helyre
jelentkeztem, ami alapvetően tömegtermékeket árul (itt lehetne elmélkedni azon,
hogy a Ralph Lauren az-e), de legalábbis önkiszolgáló módon így nem kell két
órát beszélgetni a vásárlókkal. Viszont ez azért nem is egy Walmart, tehát
valamennyit kell. A hely nevét direkt nem írom le, ennek oka, hogy az első már
felvétel utáni napon megmondták, ha bármi rosszat írok a cégről az interneten,
azért azonnali kirúgás jár. Nem célom rosszat írni, ráadásul magyarul, amit nem
értenek, de sosem lehet tudni.
Szóval bekocogtam a
boltba a kis önéletrajzommal, amit az angoltanárommal csináltunk, tehát tudtam
róla, hogy pöpec. Mint utólag megtudtam egyből sikerült a store managert, azaz
az üzletvezetőt megszólítani, aki lepasszolt a felvételis csajhoz. Ez a kedves
afrikainak kinéző, ámde barbadosi nő, aki tök érthetően beszél angolul, csodás
megkönnyebbülés. Kitöltetett velem egy pár papírt, beszélgettünk egy keveset,
hogy lássa, nem csak a „yes” és a „no” jön ki belőlem. Két nap múlva vissza
kellett mennem, egy másik úrral is beszélgetni. Szerencsére őt is sikerül simán
megérteni, pedig filippinó. Megkérdeztek mindenféle munkafolyamati menedzselési
baromságokat. Pl.: mit csinálok, ha reggel rosszul leszek; mi alapján
priorizálom a feladatokat; hogyan beszélek a k+ vagy k- vásárlóval, és hasonlók.
Szóval minden jól ment. De nem hívtak két hétig. A férjtől tudom, vagyis a
kollégáitól, hogy ez itt tök normális, a munka megtalálása egy baromi lassú
folyamat, mert a cégek lassúak. Gondoltam beszaladok a boltba és rákérdezek,
hogy mi van. Kedves barbadosi hölgy mondja, a főnök szabin van, de másfél hét
múlva hívunk. Ó király. Nem hívnak, újra bemegyek. Ezek a cuki kanadaiak
megpróbálták felhívni a referenciáimat, és nem sikerült. Kétszer mondtam, hogy
magyar számok, és így néznek, hogy huu most mi lesz. Képzelem mi lett volna, ha
felhívja az OTP-t vagy a volt főnökeimet, amiből egyik németül beszél a másik
franciául, de angolul senki. Kellett nekik itteni referencia, megadtam a házi
néni számát és a férj főnöke számát, de nem is hívták fel őket, szóval nem
igazán értem, hogy mire kellett. Hála égnek már végre azért csörgött a
telefonom, hogy hozzam a jogsimat, ami itt a személyi és az TB (itt Social
Insurance Number, SIN) számomat. Lett szerződésem, vagy én nem is tudom, hogy
mim, mert a nevemből csak a keresztnevem van ráírva, bár azon nem aggódom, hogy
még egy Ildikót összeszednek. (azóta van egy bulgár csaj)
Első napomon tíztől
ötig tanítottak arra, hogy milyen jó nekem, hogy itt tudok dolgozni, milyen
szuper a cég. Ja meg, hogy hogyan vedd észre azt, aki lop. Komolyan ez ment
egész nap. De nem akárhogy. DVD-ről. A kajáldában van egy TV, ami arra van,
hogy ezeket a DVD-ket nézze az új kolléga. És persze, ha véletlenül elfelejtené
valaki, hogy milyen jó neki éppen, akkor meg tudja nézni a promo DVD-t. Csillió
helyen alá kellett írnom, hogy igen, felfogtam, hogy szeretem a céget, értem az
elveit.
 |
| TV, DVD lejátszó, egy kupac DVD-vel, kanapé, szelektív kuka, mindenféle papírosok mindenhol. Az asztalon kb minden munkahely kötelező eleme, a Metro újság. Van ami nem változik. |
Második napomon
baleset-megelőzés és biztonságos munkavégzés oktatás volt. Ugyanez a DVD-zős
módszer, déltől ötig. Nagyon-nagyon komolyan veszik. Persze, mert itt mindenért
beperlik egymást az emberek. Szóval maximum 10 kilót emelhetek meg, ha ennél
nehezebb az az izé, akkor segítséget kell hívni. (gyakorlatban ez 5 kiló, és
tényleg rámszóltak, hogy mit csinálok) Mindennek van gurítós megoldása, itt nem
cipelnek semmit az emberek. A létra csak úgy biztonságos, a 3 lépcsős is, ha 3
pontos érintkezést tud fenntartani az ember, és halálosan komolyan van véve.
Meg egyedül nem is szabad létrára felmenni, kell felügyelet. Látták volna,
amikor 16 évesen a Tescoban tízen méter magasan egy lábon állva hadonászom le
azokat a baromi nagy lógós hirdető molinókat. A tisztítószerekről egy órás
videó volt, úgy, hogy van takarító csapat, én max ha valami kiborul, azt
gyorsan felpucolom. Ha bármit felmostunk, vagy vizes a padló, ki kell tenni a
wet floor táblát, ilyen már Magyarországon is egyre több van. Muszáj, mert ha
valaki elcsúszik, nagyon durva dollár ezrekre perli be a céget.
Ez lett volna a
munkához vetető út, és az első két napom. Jövő héten jön a következő „adag”.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Már múlt este átrágtam magam ezen az írásodon, és eldöntöttem, hogy ez a bejegyzés lesz az, amihez nem fogok huzzákotyogni, de még éjjel, elalvás előtt is azon kaptam magam, hogy bakker, egy olyan témát villantottál meg, ami érzékeny pontom, igenis, és muszáj vagyok írni! :)
VálaszTörlésEszembe juttattad azokat a napokat, amikor Magyarországon elkezdtem dolgozni, azon a helyen, ahol jelenleg is dolgozom ápolónőként.
Telve voltam lelkesedéssel, fejlődni vágyással, mert az én munkám, ha felületesen szemléljük, akkor izgalmasnak mondható, ugyanis Hemodialízis-területen, dializáló nővérként dolgozom. Modern technika, sikeres cég, jól működő technológia, gépek, maximálisan biztosított védőfelszerelések, stb.
Frissen érettségizett Felnőtt Szakápolóként ez maga volt a kánaán! Akkoriban őszintén hittem abban, hogy ez lesz az, ahol én "ki fogok teljesedni", és a munkáról akkoriban azt hittem, hogy az önmegvalósításom eszköze lesz.
Aztán eltelt jó sok év.
Menet közben szakmailag fejlődtem, és egyre többet adtam bele "magamból", a szabadidőmből is az egészbe, középvezetővé váltam, akinek az élete eggyé forrott a cég hitvallásával, és a végzett tevékenységgel.....és közben "elmúltam önmagam" lenni.
Az egyéb szenvedélyeim, tehetségeim elnyomtam, nem kutattam tovább, hogy KI vagyok valójában, egy hasznos kis alkatrész voltam, egy fogacska a fogaskerékben, jó pénzért, elégedetten, és NULLA szabadidővel, mert még munkaidőn kívül is bekapcsolt mobiltelefonnal készenlétben álltam adandó feladatok gyors megoldására.
Aztán a dolgok hirtelen megváltoztak.
Utólag elemezve az eseményeket, úgy vélem, valakinek nagyon nagy szüksége volt az én pozíciómra, és kb két hónap alatt elvesztettem azt úgy, hogy észbe sem tudtam kapni.
Majdnem mindent elveszítettem akkor.
A jó béremet, az önbecsülésemet, és csak álltam, és majd' belepusztultam abba, amikor el akarták hitetni velem, hogy amiben jó voltam, abban hirtelen mégse vagyok jó, hogy megrágalmaztak...stb...stb.
Amikor a legnagyobb mélypontra kerültem, és megértettem végre, hogy innen nincs lejjebb, akkor álltam fel.
Az egész addigi életemet át kellett értékelnem ahhoz, hogy újra tudjak kezdeni, okosnak kellett lennem, hogy cégen belül vissza tudjam állítani a kiindulópontomat a régi, kezdeti beosztott pozícióba a régi, megszokott helyemen, a régi alapbéremért.
Egy ponton külföldi munkavállalást is fontolgattam, ennek érdekében elkezdtem idegen nyelvet tanulni, és tájékozódni, azonban neveltetésemnél fogva hogy úgy mondjam nem volt elég vér a pucámban véghezvinni egy ilyen nagyszabású tervet.
És hogy hol tartok most?
A munka jelenleg számomra a szükséges rossz itt Magyarországon. A béremből nagy dolgokat megvalósítani nem lehet, vegetálok, és időnként szórom a pénzt-ha úgy tetszik, kifforratlanul, meggondolatlanul cselekszem (sokszor), és néha egészen tisztán látom, hogy sz-ban vagyok, nem azt csinálom, amire vágyom, hanem azt csinálom, amihez megtanultam érteni.
Fásult vagyok a munkában ma már.
Nem keresem a kihívásokat, nem akarom már megmérettetni magam. Mechanikussá vált a munkám, a pácienseim "munkadarabokká" -emiatt néha bűntudat gyötör.
Ott van még a lelkemben valaki, aki több ennél, érzem, de olyan nehéz!
Visszatérve hozzád:
Az összeszedettséged, önmagaddal szembeni őszinteséged példaként áll előttem, valamint a bátorságod is.
Valahol olvastam valami ilyen dumát: "nem bátornak születtünk, hanem azáltal válunk azzá, hogy bátran cselekszünk"
Ömlik az élet a soraidból, és ez nagyon kell most nekem, hogy olvassalak.
Itt erről külön videó van, hogy ha bármilyen munkahelyi személyes vagy szalmai problémád van, akkor azt jelezni kell a managernek vagy a kordinátornak. Biiztos van olyan munkahely, ahol megtörtént ez a kitúrás, viszont nem jellemző. Tanítanak rendesen, nem úgy, mint odahaza, nem féltik az emberek az állásukat.
TörlésNagyon sajnálom a történteket veled, de ha így le tudod írni, az már egy jó dolog. Nem mondom most ide lazán, hogy változtass, mert tudom, hogy változtatni Magyarországon 25 évesen 2 diplomával 3 nyelvvel és 10 év tapasztalattal lehet leginkább.
Találtál magadnak kisebb apróságokat, mint a körömművészet, és ez jó, egy csomóan semmi olyat nem keresnek "ami semmire sem jó". Dehogynem jó, a léleknek.
A túlórákkal mind a ketten vigyázunk, én például kiikszeltem a vasárnapi napot,hogy nem tudok vasárnap dolgozni, az a mi napunk.
Nagyon aranyos vagy, köszönöm :)
Igen, ez az egész első körben arra volt "jó", hogy megértsem, mennyire nem mindegy, hová helyezem a súlypontot a mindennapok során. A körömművészet számomra egy olyan tevékenység, amelyben békét, izgalmat, ugyanakkor elismerést is találok.
TörlésNagyon kíváncsian várom a folytatást én is, a blogodnak egy nagyon szuper része a Kanada szekció! :)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésHűűűűűű, kíváncsian várom a folytatást! ;-)
VálaszTörlésÉrdekes volt olvasni a kanadai "szokásokat".
Jönnek, gyűjtögetem a szösszeneteket, kár, hogy napközben nem tudok fénylépezni :(
TörlésGratulálok a munkához! Ebből az írásból is érezhető, hogy már "jobban vagy", ahogy Bandita írta "élet van a soraidban" :)
VálaszTörlésJöhet a folytatás! Még, még Ildit és Kanadát :D!
Pezseg az élet nagy erőkkel. Megy a munka, írom a blogot, várom az alkalmas idópontot a hajfestéshez, a cicák pedig egyre cukibbak :)
Törlés