Frozen Beauty from far away: Hogyan lettem én dolgozó ember? Tizenegyedik sztorizás

2015. november 21., szombat

Hogyan lettem én dolgozó ember? Tizenegyedik sztorizás

Lassan jön a karácsony, kúsznak be hozzánk is a karácsonyi zenék és az eladnivaló kacatok. Egyre több a vásárló, egyre jobban kell figyelni, hogy minden jól működjön. Munkás percek a kanadai valóságból.

Valami történt a durci képű indiaival. Tudjátok, aki miatt jóformán bőgtem az első napokban, és aki mindig olyan csúnyán nézett. Szerintem a karácsony szelleme nem csak megérintette, hanem konkrétan megszállta. Nem mosolyog, vigyorog. Viccelődik. Az az ember, aki három hónapig annyit nem mondott, hogy hi. Egyik nap az én munkámat csinálta, nagyon viccesen nézett ki, ahogy a kozmetikumokat csomagolta. Még cukorkát is osztogatott egyik nap. Kérdeztem a többieket, hogy mi történt vele, annyi mondtak, hogy „his father is gone”. Ezt arra szokás mondani, hogy ha valaki meghal, de ettől normális ember nem lesz vidám és kicsattanóan jókedvű. Nem értem, de legalább vigyorog.

Karácsonyi buli + húzós ajándékozás lesz decemberben. A buli jónak tűnik, bár még vennem kell egy csini ruhát. A húzástól erősen félek, mert fogalmam nincs a szokásokról, meg hogy mit illik, mit nem illik ajándékban venni és adni. De biztosan mókás lesz.

Egyik nap brutál lila hangulatom támadt. A lila pandasmink, lila rúzs, lila felső kombó otthon biztosan kiütötte volna a biztosítékot mindenkinél, itt meg annyit mondtak, hogy milyen jó lila vagy ma. A szemsminkem meg különösen tetszett mindenkinek, pedig a Kat Von D palettából igyekeztem a legtöbbet kihozni. Kérdeztem azért a főnökömet, hogy mit gondol, oké ez így, vagy inkább ne erőltessem, erre azt mondta, hogy nagyon király, holnap narancssárga sminkben szeretne látni. Viccből megkérdeztem, hogy mit szólna, ha egyik nap lila hajjal állítanék be (hosszú ideje gondolkodom rajta), azt mondta, hogy király ötlet. Kanadában ezekkel senki sem foglalkozik. A cég szabálya, hogy topban meg farmerben nem lehet dolgozni, azon kívül akármit magamra aggathatok, ami nem akadályoz a munkában.

A karácsonyi táblák plafonra történő felhalászása egy külön mutatvány volt, szerintem valaki nézett mindek és röhögött jókat. A lényeg, hogy az eladótérben nincs létrára mászkálás, mert az nem „health and safety” kompatibilis. A magas dolgok kifüggesztésére külön ötlet van. A táblákon van két luk, abban a madzag, aminek a végén egy mágnes. A hosszúkás mágnes beleillik egy teleszkópos botba. A plafon pedig álmennyezet, méterenként van benne egy fémcsík. Mi meg mint két gyerek halásztuk fel a plafonra a táblákat. A több mint 30 centi magasságkülönbség kettőnk között különösen nagy segítség volt, de legalább vicces.

A teljes munkaidős állás itt nem csak azt jelenti, hogy akkor most van egy olyan munkám, ami mindenkinek, hanem félig-meddig főnök is lettem. Ha nincs jelen a koordinátor, én vagyok a főnök. Gondolhatnánk, hogy ez király, gondoltam én is, de rájöttem, hogy ez csak akkor király, ha az embernek értelmes beosztottjai vannak. De nem csak azok vannak. Nem akarom azt mondani, hogy a két újabb kolléganőmnek páfrány van az agya helyett, de néha azt gondolom. Az egyik 9 pár cipőt szenzorozott fel, vagy be 2 óra alatt, és annak a felét is rosszul, pedig egyformák voltak. Most erre mit mondjak. A másik meg leáll velem vitatkozni, hogy ne oktassam ki, ő tudja mit kell csinálni, két perc múlva meg azon sopánkodik, hogy neki senki nem tanít semmit, most ezzel mit lehet kezdeni. Most már értem néha miért van kiborulva a főnököm. Most kell ez nekem

Kell, mert ha egy középvezető pozícióból megyek szülni az mindenképpen jobban hangzik a gyerek dolog után, mint az, hogy csak egy eladó voltam előtte. Meg persze pénz és tanulhatok is. Nem tudom kezelni a szituációkat. Nem tudok mit csinálni olyan emberrel, akinek a kezét kell fogni egész nap, és nézni, hogy nem teszi-e pólók közé az egyberuhákat. Értem én, hogy jön a karácsony és ők sokkal kevesebbet keresnek, mint én, de többet kell utánuk pakolnom, mint amennyi hasznuk van. Kisopánkodtam magam. Aki ilyen szituációkezelős tartalom birtokában van, ne legyen szégyenlős, ossza meg velem. Pedig én egy türelmes embernek gondolom magam.

Jönnek a karácsonyi kacatok a boltba, néha már szól egy-két karácsonyi szám is. Nagyon szeretném idén szeretni a karácsonyt és szeretnék venni majd dekorációt. Nagyon remélem, hogy nem lesz túl sok a karácsonyból, csak mert egész nap azt látom.

És még mindig nincs ruhám a karácsonyi bulira. Össze kell kapnom magam, de gyorsan. Viszem a férjet is, remélem a 70% női arány nem fogja kiakasztani. Pia nélkül (és már nincs pálinkánk).

Bolti tolvaj ügyben megint volt egy olyan, amit nem értek. Egy 70 éves bácsi emelt el valamit. De miért? Teszem hozzá szép ruhákban, igényes külsővel. Olyan rossz volt látni, ahogy kikísérik a rendőrök. Ott bicegett a botjával. Nem értem miért.

Ja van egy új LP fiúnk. Ha 16 éves lennék biztosan szerelmes lennék belé olyan cuki pofikája van. Kis mosolygós, nem olyan mint a másik, aki sosem köszön és csak simán fura. A harmadik egy fekete, eredeti afrikai akcentussal, tud ijesztő lenni ő is.

Hogyan kellene azt kezelni, amikor az ékszer részen dolgozó kolléganő közli, hogy unatkozik, amikor a földön vannak a ruhák. Ez a hölgyike szokott a mi zónánkon is lenni, ő az, aki a pólót és ruhát nem tudja egymástól megkülönböztetni. Hogy lehet unatkozni, amikor egy kétköbméteres doboznyi Ralfi retikül várja, hogy fel legyen dolgozva. Nem értem, mit tudnék tenni. Pedig muszáj lesz rájönnöm.

Egyik este történt, hogy egy spanyol ajkú család egy nagy adag bevásárlókocsi cuccal érkezett meg a kasszasorhoz. Nem egy kasszához, mert többen csipogtatták meg szedték le a cuccokról a szenzorokat. 2600 valahány dollár lett volna a vége és közölték, hogy mégsem akarnak semmit sem venni, és leléptek. Ezt már csak hallottam, nem voltam ott, de ez milyen dolog már. Aztán ugye mindent vissza kellett szenzorozni, záráskor, és utána. Nem unatkoztak aznap a kasszások.

Most volt az Indiaiak Diwali nevű ünnepe, amit nem részletezek, mert úgyis az internet előtt ültök. A lényegesebb rész számomra az volt, amikor a háztartási osztályról megjött a munkába az indiai lány, és mesélt. Mesélte, hogy otthon náluk ilyenkor virágba borulnak a városok, kivilágítanak mindent, mindenki felveszi a legszebb ruháját. Ugyanazzal a kettősséggel mesélte, mint sokan mások, az otthoni ünnepeket. Érezni, hogy milyen jó és hogy az illető mennyire szereti, de kiérezni azt is, hogy azért itt jobb. Utána mesélte, hogy a testvéri szertartást a Skypon hogyan tolták a bátyjával. Annyira ennivaló, ahogy árad belőle a tökéletes nyugalom.

A főnököm a Diwali másnapján nem volt dolgozni, szerintem a rengeteg ingyenkaja megártott neki. Ja merthogy itt is, de Indiában is a templomukban ingyen lehet enni, vagy annyi adományt hagyni, ami van. Itt sokan odajárnak enni, akinek nincs anyagi gondjuk, csak nincs kedvük otthon egyedül enni. Esznek, csacsognak, tesznek pénzt a perselybe és mindenkinek volt egy jó napja.

Ez lett volna a mostani gyűjtemény. Most, hogy vannak kevésbé hasznos kollégák kicsit negatívabb lettem. Csak meg kell tanulni kezelni őket. Nehéz, főleg az én vehemenciámmal. Ez a hely egy csapatot kíván meg. Amikor a kirgizisztáni és az iráni kolléganőmmel vagyok együtt beosztva, vagy persze az indiai főnökkel, akkor minden nagyon jó, összedolgozunk, repül az idő. Vagy éppen egyensapkát választunk magunknak, és sapiban dolgozzuk az utolsó órát, mert miért ne alapon.

Köszönöm, hogy végigolvastátok, szép napot!

3 megjegyzés:

Ainovember 23, 2015 9:39 de.
De jó, hogy jól érzed magad a melóban! Nem is vagy negatív, csak most gondod akadt, ennyi az egész. Sajnos nem tudok ötletet adni mit kezdj velük. Ha gyerekek lennének baromi türelmesen magyaráznám nekik, hogy mit hogyan. Ha nem megy a fejükbe, akkor szólnék valakinek. Mégse nehezítsék a munkámat.
Remélem írsz még a munkádról, mert az egyik kedvenc témám. Nem mintha a többi nem lenne az, de a kedvencek között is van sorrend :)
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

2015. november 21., szombat

Hogyan lettem én dolgozó ember? Tizenegyedik sztorizás

3 megjegyzés:

Archívum

Címkék